Az állatok csakúgy, mint az emberek látás útján észlelik a körülöttük lévő világot. A látás feltétele, hogy az a tárgy vagy élőlény, amit látni szeretnénk, fényt bocsásson ki, vagy visszatükrözze más fényforrások sugarait. Teljes sötétségben tehát nincs optikai érzékelés. A fénysugár által kiváltott ingerület a látóidegen (n. opticus) keresztül jut az agykéregben elhelyezkedő látóközpontba. A szem felépítéséből következően a környezetből érkező fénysugarak úgy törnek meg, hogy az ideghártyán (retina) éles, kicsinyített és fordított kép keletkezik (optimális esetben). A szem fénytörő részei a következők: 1. szaruhártya, 2. csarnokvíz, 3. szemlencse, 4. üvegtest. A szem alkalmazható képességén azt értjük, hogy az ideghártyán a közeli és távoli tárgyakról is ugyanolyan éles kép keletkezik. Ezt a szemlencse elülső domborulatának változása teszi lehetővé, nyugalmi állapotban a szem távolra néz, ilyenkor nem fárad. Közeli tárgyak megfigyelésekor a sugárizmok összehúzódására is szükség van, hatásukra csökken a szemlencse átmérője. A szem külső felületét a szívós, ellenálló ínhártya borítja. A szemgolyó belsejét kitöltő üvegtesttel és csarnokvízzel együtt az ínhártya adja a szem kerek alakját. Az ínhártya belső felületét az érhártya borítja. A benne futó erek látják el a szemet tápanyagokkal és oxigénnel. A szemgolyó falának belső rétegét az ideghártya alkotja, ahol a szem fényérzékeny sejtjei találhatók.
A szembe jutó fény először a szaruhártyán jut át. A belső fény mennyiségét a szemlencse előtt elhelyezkedő szivárványhártya szabályozza. Az itt található pigment szemcsék nyílása a pupilla, melynek tágassága a fényerősségtől függően változik. Erős fény hatására szűkül, gyenge fényre tágul. A pupilla alkalmazkodását pupillareflexnek nevezzük.
A portól és egyéb szennyeződésektől a szemet a szemhéjak és a pillaszőrök védik. A könny -melyet nagyrészt a könnymirigy termel -megakadályozza a szem kiszáradását és kimossa a szemet izgató anyagokat. A szemet négy egyenes és kettő ferde szemizom mozgatja.